Miért aggódunk? Mitől aggódunk?
Mindenki más miatt aggódik, valaki a családja egészsége és megélhetése miatt. Mások pedig azon aggódnak, hogy jó benyomást tegyenek az állásinterjúkon, a leendő munkaadónak, a munkahelyen pedig, a főnököknek és a kollégáknak. Gyakorlatilag mindenkinek meg akarunk felelni, aki csak szembe jön velünk az utcán, azt érezzük, hogy jó pofát kell hozzá vágnunk és boldognak kell látszanunk, mert csak így fogadnak el, és így leszünk értékes emberek. Csak egyetlen embert hagyunk ki a sorból, még hozzá önmagunkat. Igen, Önmagunkat! Egy idő után amikor már oly, sok mindent adtál magadból másoknak, és oly, sok emberen segítettél, akkor egy idő után elfogysz…
Nem arról beszélek, hogy legyünk önzőek és hagyjuk a másik embert a földön fetrengve, valós- fizikai, vagy mentális fájdalmaitól egyedül a saját poklában.
Én arról beszélek, amikor megfeledkezel saját magadról! Amikor hosszú éveken, akár évtizedeken keresztül folyamatosan csak adsz, csak adsz és egy másodpercnyi feltöltődést sem engedsz meg magadnak. Mert neked folyamatosan gürizned kell, folyamatosan toppon kell lenned, a szeretteidért, a munkádért, a barátaidért és még sorolhatnám. E közben folyamatosan aggódsz a következő “rabszolga munkádon”, miközben szép lassan magad alatt vágod a fát. Ha nem engedsz meg magadnak időt a feltöltődésre (ami számodra tényleg feltöltődés, egy kis ÉN időt) egy idő után nem fogsz tudni ADNI! Hisz elfogysz, kifogysz, tönkremész, beleragadsz a mocsárba.
Ne feledd, hogy csak a teli korsóból tudod meg kínálni a szomjazót!
Egy idő után ezek az emberek akiknek mindig adtál, és látják, hogy a földön fekszel kiszipolyozva egy kiszáradt növény szintjén. Nem fognak segíteni neked! Mert már kiszipolyoztak, nincs hasznuk belőled. Amikor el jutsz erre a szintre..vagy arra, amikor a kiszáradt növény (azaz Te vagy Én) ott fekszünk a földön egyedül kiszolgáltatva, ha van annyi erőnk akkor segítséget kérve a legközelebb álló szeretteinkhez fordulva. Ez a személy azt mondja nekünk, hogy ne szimulálj már, és már megint kezded a depressziós állapotodat. Akkor eljutsz arra a pontra, hogy még jobban egy értéktelen senkinek érzed magad, és elkezded elhinni, hogy tényleg Te dramatizálod túl az egészet és tényleg egy értéktelen senki vagy. De a lelked mélyén tudod, hogy nem! Ott legbelül tudod, hogy ÉRTÉKES VAGY!
Nagyon nehéz úgy elhinni saját magadról, hogy igenis érsz valamit, amikor a szeretteid is, miközben a földön fekszel beléd rúgnak. Amikor a közvetlen veled kapcsolatban álló személyek: család,kollégák, ismerősök, barátok minden egyes nap “veled törlik fel a padlót”, te vagy mindenért a hibás, téged okolnak mindenért, és ha ez nem lenne elég, akkor még otthon is a közvetlen szeretteid körében is te vagy sz@r, téged hibáztatnak mindenért. Mint egy kis gyerek, amikor belerúg dacból a kavicsok közzé, és azok a kavicsok millió felé repülnek. Így hullik darabokra a saját magadba vetett hited és életed. Ez nem egy-két nap lefolyása alatt történik, hanem hosszú évek, akár évtizedek kemény munkája ez.
Mind ebből, hogy lehet KIMÁSZNI?!
Ki lehet csak AKARNI KELL!
Van, hogy az ember feladja, vagyis fel akarja adni, szó szerint mindent itt akar hagyni. Aztán jön valami meg magyarázhatatlan dolog, az a dolog, hogy NEKED még DOLGOD van ITT! Valami érzés BENNED, hogy többre vagy hivatott, sokkal többre, mint azt valaha is gondoltad volna. (Az én esetemben így volt)
Saját MAGADAT kell megerősítened, ezáltal az ÖNBIZALMAD is meg fog nőni!
Csak úgy tudsz kimászni a barna híg léből, hogy elsősorban ÖNMAGADÉRT teszed meg! Saját magadat kell felépítened, saját magadnak! Elsőnek kemény lesz, nehéz lesz, de sikerülni fog! Legyen olyan erős a magadba vetett hited, hogy senki se tudja lerombolni a saját magadba vetett HITEDET!
Ezzel nem azt mondom, hogy legyél önző és egoista, hanem azt, hogy legyen egy egészséges ÖNBIZALMAD és HITED saját magad felé!!!
Hidd el, idővel meg fognak találni a hozzád hasonlóan gondolkodó emberek, és ÉRTÉKELNI FOGNAK!!
